Köszönöm a komit! Ehez a részhez is elfogadnék néhányat. :)
Amikor reggel felébredtem, Bill nem volt mellettem. Vagy lehet hogy csak álom volt? Bill ruhái ott voltak a széken. Tehát nem álom volt. Lementem a konyhába rajtam kívül mindenki ott volt.
-Jó reggelt, álomszuszék!
-Reggelt? Inkább delet!-mondta Tami.-jó sokáig aludtál.
-Nem kellett volna rosszcsontkodni az északa!-szólalt meg Tom.
-Tom, fogd be!-mondta Bill.
-Elmegyek, lezuhanyzom.-mondta Tami.
-Rendben.-mondta Tom. Bill testvérére nézett, aztán Tamara után. Felvonta a szemöldökét és elvigyorodott velem eggyütt.
-Amúgy Tamara hova megy?-kérdeztem.
-Nem tudom, valami olyasmit motyogott, hogy meglátogat valakit.-mondta Tom.
-Aham. Na, elmegyek felöltözni.-mondtam és visszamentem a szobába. Kerestem valami ruhát a bőröndömből.
-Mikor utazol haza?-kérdezte egy hang mögülem.
-Holnap délben megy a gép.-feleltem. Bill közben elkezdett turkálni a táskájában.
-Ezt neked hoztam.-Emelt fel egy vékony aranyláncot.- Úgy tudom, hogy az ilyeneket szereted.
-Igen, kösziii!-ugrottam a nyakába.
-Fordulj meg, felteszem.-mondta. Eltűrtem a hajamat és feltette. Megérintettem a nyakláncot.
-Honnan tudtad hogy az ilyet szeretem?-kérdeztem, felé fordultam.
-Megkérdztem Tamarától.-felelte. Egész nap eggyütt voltunk, négyesben. Mivel eléggé későn keltem fel, ezért csak este mentünk el az étterembe,amit Tom nézett ki. Nagyon jól éreztük magunkat. Mikor hazaértünk, eszembe jutott valami. Anyával elfelejtettem közölni, hogy mikor érek haza. Azt se tudja, hogy holnap megyek haza. Iszonyatos sebességgel megkerestem a telefonom. Megpróbáltam bekapcsolni de nem ment. Teljesen le volt merülve. Már vagy hatodszorra túrtam át a táskám, de a töltőt nem találtam.
-Nincs valamelyikőtöknek egy Nokia telefontőltőtök?-kérdeztem a többiektől akik a nappaliban döglöttek.
-Fennt van a szobámba!-felelte Tamara.
-Mármint, az én szobámba!-mondta Tom.
-Oké.-mondtam és rohantam fel. Mikor a telefonom már fel volt töltve, megpróbáltam felhívni anyukámat. Ki volt kapcsolva a telefonja. Az este folyamán, még legalább 10x hívtam anyukámat, de nem vette fel.
-Azt hiszem, én nem tudok hazamenni.-huppantam le a fotelbe a nappaliban.-nem tudom elérni anyukámat!
-Rendben!-vágta rá Bill azonnal.-akkor itt maradsz!
-Majd mi elviszünk haza. Van kulcsod?-mondta Tamara. Neki már beszéltem a családunkban uralkodó telefonfeltöltés hiányáról, telefon elhagyásról, és egyéb ilyen dolgokról.
-Az asszem van. De mindjárt megnézem!-mondtam és megint rohantam fel a lépcsőn. Kulcsom hála az égnek volt. Hála az égnek, reggel nem kellett olyan korán felkelnem illetve kelnünk. Reggel Tomot és Tamarát a konyhában találtunk meg, akik épp egymást szórták liszttel. Mint kiderült palacsintát akartak csinálni, de az összes lisztet szétszórták, meg egymásra szórták. Úgy néztek ki, mint a hóemberek. A konyha csatatérre hasonlított. Reggeli után elindultunk a repülőtérre.
-Vigyázzatok magatokra!-mondtam Billéknek.
-Ti is!-mondták egyszerre.
-Szia!-mondta Bill csöndesen.
-Szia!-köszöntem. Csend ült a kocsira. Senki se tudta hogy mit mondjon.
-Nyáron majd kijöttök?-szólalt meg Tom. Tamarával összenéztünk. Majd Billre néztem.
-Persze!-mondtam.
-Nem hiszem!-suttogta Tamara magyarul nagyon halkan. Megint megnémultunk.
-Ideje mennünk.-szólalt meg Tamara.
-Igen.-mondtam szomorúan.
-Sziasztok!-köszönt Tom. Olyan aggódó és szerelmes pillantást vetett Tamarára, hogy öröm volt nézni.
-Szia Tamara! Szia!-mondta Bill ezúttal nekem.-Hiányozni fogsz.
-Te is nekem.-mondtam. Megcsókolt. Ebben a csókban benne volt minden szerelme és fájdalma. Tomék zavartan néztek egymásra. Végül csak puszit adtak egymásnak. Billék nem száltak ki, nehogy felismerjék őket. Miután becipeltük a rengeteg cuccot, és megtaláltuk a többieket már majdnem indult a gép. Az oszifő gyorsan kiváltotta a jegyeinket és felszáltunk a gépre. A következő repülőn töltött 2-3 órára nem igazán emlékszem. Csak az ürességre elmékszem,ami mindíg itt volt bennem, amikor Bill nincs mellettem. Tamaráék vittek haza. Az út nem volt teljesen zökkenő mentes. Pesten egy "kisebb" dugóba kerültünk. Az autópályán pedig defektet kaptunk. 8 óra fele értünk Kaposvárra.
-Köszönöm hogy elhoztak.-mondtam Tamaráéknak.
-Ez csak természetes!-mondta Tamara apja, István.
-Segítek bevinni a bőröndöt!-mondta Máté, Tamara bátyja.
-Öhmm, köszi.- A kocsiba is ő tette be. Nagyon nem tudtam boldogulni 2 bőrönddel meg egy kisebb táskával. Miután becipeltük a házba, Tamaráék elmentek. Anyukám sem volt otthon, nem tudom hogy hol lehet. Szomorúság tört rám. Olyan egyedül éreztem magam. felmentem a szobámba. Nem volt megágyazva, kerestem ágyneműt. Gyorsan felhúztam és bedőltem az ágyba. Eléggé kimerített a mai nap.
Légyszi, irjatok komit.
